Jónás tanár úr: Amit hátrahagynék – emlék, iránytű, búcsú

Ott folytatom, ahol a múltkor abbahagytam: miután a B120 LifeTresor segítségével összeírtam, milyen vagyont halmoztunk fel a feleségemmel – a lakástól kezdve az autóig, a nyugdíjpénztártól a könyvtárig –, az egyik este csak ültem a nappalink sarkában, néztem a polcokat, a családi fényképeket, és arra gondoltam: jó, jó, hogy ezt mind tovább tudjuk adni, de mi lesz azzal, amit nem lehet forintosítani? Mi lesz az emlékekkel? Mi lesz velem – velem, mint „emlékkel”?

Túl a lakáson és nyugdíjszámlán: mit hagyok hátra belőlem?

Sosem tartottam magam különösebben különleges embernek. Egyszerű pesti tanár vagyok, történelmet tanítok, szeretem a könyveket, a jó kávét, a hideg sört a Balatonnál. Nem voltam hős, nem hoztam nagy áldozatokat, de próbáltam tisztességgel élni. És ha valamit szeretnék hátrahagyni, az nemcsak a lakás, az Octavia meg a nyugdíjszámla – hanem annak a módja, ahogy rám emlékeznek. Hogy ne csak azt mondják: „Jó tanár volt, szerette a munkáját”, hanem hogy legyen egy hangulat, egy dallam, egy fénykép, egy történet, ami eszükbe jut rólam.

Egy újabb funkció a B120 LifeTresor alkalmazásban – az emlékek fiókja

Így kezdtem el kitölteni a B120 LifeTresor életvégi kívánságokra vonatkozó részét. Nem volt könnyű. Az ember nem szívesen néz szembe a saját végességével. De ahogy egyre több mindent leírtam, valami furcsa megnyugvás szállt meg. Mintha rendet raktam volna a saját jövőbeli hiányomban.

Ne sírjatok túl sokat – inkább emlékezzetek rám

Először is, szeretném, ha nem sírnának túl sokat. Persze tudom, a gyász része az életnek, és nem lehet előírni, hogyan kellene érezni. De azt kérem a családomtól, hogy amikor elbúcsúznak tőlem, ne csak a veszteséget lássák, hanem azt is, ami megmaradt belőlem. Ezért szeretném, ha a temetésemen zene szólna. Nem egyházi énekek, nem síri zsoltárok – hanem azok a dallamok, amik végigkísérték az életemet. Bach, Chopin, Mozart… Beatles… Kispál és a Borz… Lehet választani! De kérem, játsszák le azt a régi Dés László-dalt is, amit még az esküvőnkön hallgattunk először: „Legyen úgy, mint régen volt”.

Hol és hogyan szeretném, hogy elbúcsúzzatok tőlem?

A temetés… nos, én nem szeretném, hogy egy sötét, zsúfolt ravatalozóban történjen. Van egy kis temető a Nógrád megyei faluban, ahová anyósom került, ott még csend van, ott hallani a madarakat. Ha lehetséges, ott szeretném, hogy eltemessenek – vagy ha nem, akkor hamvasztás után oda szórják a hamvaimat. És ne sírhely legyen, hanem egy pad, egy kis tábla, amin ennyi áll: „Jónás tanár úr emlékére”.

Egy vers, nem beszéd

Aztán eszembe jutott az is, hogy szeretném, ha a temetésen elhangozna egy vers. Nem nagy szavalás, csak egy halk, emberi hang. Pilinszky „Apokrif”-je mindig mélyen megérintett, de túl hosszú lenne. Talán egy rövidebb vers József Attilától – a „Reménytelenül”, vagy Radnótitól a „Nem tudhatom”. Ezek számomra mindig többet mondtak el az életről, mint száz prózai beszéd.

Koszorúk helyett egy könyv tőlem

Kértem azt is, hogy a család ne vegyen drága koszorúkat, ne legyen aranyozott betűs gyászszalag. Helyette inkább hozzanak magukkal egy-egy tárgyat, ami engem idéz – egy könyvet, amit tőlem kaptak, egy képet, amin együtt vagyunk, vagy akár egy idézetet, amit valaha nekik mondtam. Ezek a dolgok sokkal igazabbak rólam, mint bármilyen virágcsokor.

A legnagyobb ajándék: egy beszélgetés a gyerekeimmel

A legmeghatóbb része ennek az egész folyamatnak az volt, amikor a gyerekeimmel leültünk, és megmutattam nekik, mit írtam. Először kicsit feszengtek, mint minden fiatal, ha a halál kerül szóba. De aztán, ahogy olvasták, egyre több kérdést tettek fel: „Apa, tényleg ott szeretnél nyugodni, ahol a nagyi?” „Azt a Dés-dalt? Az megvan Spotify-on?” „És a padra miért nem íratunk egy idézetet tőled?” – Megmelegedett a szívem. És rájöttem, hogy ez a beszélgetés is egy emlék lesz nekik.

Egy közös búcsú – piknik a gyász helyett

A feleségem is csatlakozott, és végül ő is elkezdte írni a saját kívánságait. „Én például azt szeretném, ha a temetésem után lenne egy piknik” – mondta. Először nevettünk, aztán rájöttünk, mennyire szép ötlet. A gyász nemcsak könnyekről szólhat, hanem összetartozásról is. A búcsú lehet meleg, szeretetteljes, személyes. És ha ezt leírjuk, ha megosztjuk, akkor nemcsak önmagunkat ajándékozzuk meg ezzel, hanem a szeretteinket is.

Minden elrendezve – zene, képek, levél

A B120 LifeTresorban mindezt rendszerezni lehetett. Fel tudtam sorolni a kedvenc zenéimet, leírtam a temetési kéréseimet, és hozzáadtam néhány családi fényképet is, hogy ne kelljen majd keresgélni. Írtam egy levelet a gyerekeimnek is – nem hosszút, csak pár sort, amit akkor kapnak meg, ha én már nem leszek. Csak annyit mondok benne, hogy büszke vagyok rájuk, hogy szerettem őket, és hogy minden, amit elértem, miattuk volt értékes.

Nem a halálról, az életről szól

Talán mindez túl korainak tűnik. Túl vagyok az ötvenen, és nem érzem magam sem öregnek, sem betegnek. De ahogy a múltkor is írtam: ha valamit megtanultam, az az, hogy a dolgokat nem akkor kell elrendezni, amikor már baj van, hanem előtte. Amíg tisztán látunk, amíg szívből tudunk írni, amíg őszintén el tudjuk mondani, mit szeretnénk.

Nem tudom, mikor fog eljönni az időm. De ha majd eljön, remélem, úgy emlékeznek rám, mint aki szeretett élni, szeretett tanítani, szeretett olvasni, szerette a családját. És ha valaki egyszer egy nyári délutánon leül arra a padra a nógrádi temető szélén, és eszébe jut egy történet, amit én meséltem neki – akkor már nem éltem hiába.