Jónás tanár úr: Bepillantás egy zsidó család életébe

Egy történelemtanár találkozása az élő hagyománnyal

Nem vagyok vallásos ember. Történelemtanár vagyok egy budapesti gimnáziumban, a zsidóságról nagyjából annyit tudok, amennyit az ember a tankönyvekből, egyetemi jegyzetekből, meg a XX. századi tragédiákból felszed. Ünnepek nevei, dátumok, diaszpóra, emancipáció, vészkorszak, Izrael állam megalakulása 1948-ban – ilyesmik. A személyes vallási gyakorlat, a családi rítusok világa eddig kívül esett az érdeklődési körömön. De a múlt héten kicsit jobban beleláttam egy pesti zsidó család életébe egy kollégám – nevezzük Péternek – jóvoltából, aki meghívott magukhoz egy szűk családi összejövetelre.

Azt mondta, egy kis megemlékezés lesz, semmi hivatalos, és azért hív meg, mert annak idején bemutatott az édesapjának, akivel kölcsönösen rokonszenveztünk egymással, igaz, olyan közeli kapcsolat, mint ami Péterhez fűz, nem alakult ki köztünk, már csak a generációs távolságok miatt sem. Péter nem részletezte, hogy milyen összejövetel lesz, annyit mondott, a zsidósággal kapcsolatos. Úgy voltam vele, hogy ha az ember történelemtanár, néha nem árt élő hagyományokat is látni, nemcsak forrásokat elemezni.

A járcájt: emlékezés gyertyafénynél

Vasárnap délután mentem el hozzájuk, s terített asztallal vártak. A lakásuk teli van könyvekkel, mindenütt könyvespolcok, könyvszekrények, s néhány vitrin is, ahol értékesebb könyveket tartanak. Az asztalon gyertyák, vörös bor, tea, aprósütemények. A hangulat nem volt ünnepi, inkább csendes és koncentrált.

Akkor tudtam meg, hogy Péter apjának „járcájtja” van, ami halálozási évfordulót jelent. A kollégám azt magyarázta, hogy az évfordulót a zsidó időszámítás szerinti naphoz kötik, így édesapjának a mi naptárunk szerint minden évben más és más napra esik ez a bizonyos járcájtja.

Náluk a járcájt abból áll, hogy gyertyát gyújtanak, felidézik a személyes történeteket, és igyekeznek csak a boldog, szép pillanatokra gondolni az elhunyt családtagjuk életéből. De Péter elmondta azt is: ez családonként változik, vannak olyanok, akik ilyenkor zsinagógába mennek úgynevezett kadist mondani. Ők azonban csak ritkán mennek templomba, mert hozzám hasonlóan ők sem vallásosak – viszont a zsidó hagyományok egyes elemeit nagyon is fontosnak tartják.

Egy könyvtár, mint szellemi örökség

Történészként pontosan tudom, mennyire fontos az emlékezet kultúrája. De ott, abban a nappaliban, ez nem elmélet volt, hanem gyakorlat. Felidéztük Péter tíz évvel ezelőtt meghalt édesapjának alakját, aki szintén tanár volt. Művelt ember volt, beszélt oroszul, angolul, franciául, és héberül pedig olvasott.

Komoly könyvgyűjteményt hagyott maga után. Nemcsak értékes, hanem ritka köteteket is – első kiadásokat, dedikált példányokat, külföldről hozott könyveket a hetvenes-nyolcvanas évekből, amikor ez még nem volt magától értetődő.

Amikor az örökség nemcsak vagyon, hanem érzelem

Aztán egyszer csak átváltott Péter hangja: nem dramatikusan, inkább száraz tárgyszerűséggel mesélte, hogy az örökség elosztása sajnos nem ment simán, már ami a könyvgyűjteményt illeti.

A testvérével ugyanis nem tudtak megegyezni a könyvek sorsáról. Mindkettejüknek ezek jelentették az apjuk szellemi örökségét. Nem a bútor, nem az ezüst, hanem a könyvek.

Mindketten maguknak akarták a gyűjtemény nagyobb részét. Nem pénzért, nem befektetésként, hanem mert kötődtek hozzájuk.

Végül feleztek. Jogilag korrekt volt. De érzelmileg nem.

A gyász mellé odacsúszott egy másik veszteség is.

Amit nem írunk le, az bizonytalanságot hagy maga után

Ott ültem, hallgattam, és azon gondolkodtam, hogy a történelemórán mennyit beszélünk dinasztikus öröklésekről, trónharcokról, de a magánéletben mintha ugyanez ismétlődne, csak jóval kisebb léptékben.

Az ember nemcsak vagyont örököl, hanem érzelmeket is.

A beszélgetés végén megjegyeztem, hogy ma már léteznek olyan rendszerek, ahol előre lehet rendelkezni az ilyen kérdésekről. Péter apja is lejegyezhette volna, melyik könyvet melyik fiának szánja.

Nem kellett volna találgatni.

Az emlékezés és az előrelátás kapcsolata

Aznap este hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy a járcájt valójában nemcsak emlékezés, hanem számvetés is.

Mit hagyunk magunk után?

És milyen formában?

Egy könyvgyűjtemény egy élet lenyomata. De ha nincs rendezve a sorsa, könnyen vitaforrássá válik.

A B120-hoz hasonló rendszerek abban segítenek, hogy az ember még életében, tiszta fejjel döntsön.

A történelem tanulsága a jelen számára

Még inkább megerősödött bennem az a történészi meggyőződés, hogy a jövő konfliktusait sokszor a jelenben lehet megelőzni.

Péter apja könyvei ma két lakás polcain sorakoznak.

És biztos vagyok benne, hogy ha a két testvér ezekre a könyvekre pillant, nemcsak az apjuk jut eszükbe, hanem a hiány is.

És én, amikor legközelebb a diákjaimnak az örökösödési harcokat fogom tanítani, már egy budapesti tanár könyvtáráról is mesélni fogok.