Jónás tanár úr – Életünk egyik legnehezebb beszélgetése

A kényelmes illúzió: a fiatalokat nem érinti?

Sokáig azt hittem, hogy az életvégi tervezés olyan, mint a közelgő nyugdíjazás dolga: rám már vonatkozik, és azokra, akik nálam kicsit idősebbek. A diákjaimra azonban biztosan nem. A gyerekeimre végképp nem. Két felnőtt gyerekem van, dolgoznak, élnek, rohannak, szerelmesek, vitatkoznak velem, ahogy kell. És én eddig nyugodtan éltem abban a kényelmes hazugságban, hogy ők… hát, ők valahogy kívül esnek a halandóságon.

Ez persze ostobaság. Tudom én ezt, történelemtanár vagyok. Háborúk, járványok, balesetek, véletlenek – ebből áll a tananyag fele. Mégis: amikor a saját gyerekeimről van szó, eddig valami belső cenzor mindig lecsapta a gondolatot. Tabu volt. Kimondatlan. Tiltott.

Aztán szembejött velem a kérdés, és nem hagyott békén. Vajon kell-e nekik életvégi tervezés? És ha igen: mikor kellene elkezdeniük? Harminc körül? Negyven? Vagy csak akkor, amikor már „indokolt”? És mit jelent egyáltalán az, hogy indokolt?

Egy technikai eszköz, ami tükröt tart

Az egész ott kezdődött, hogy én magam elkezdtem rendet rakni a B120 szoftverrel a dolgaim között: digitális hagyaték, hozzáférések, dokumentumok, döntések, ingatlanlista, számlaszámok, jelszavak, fontos teendők a temetésemmel kapcsolatosan. Nem hősies, nem filozofikus, inkább prózai munka. Mondhatnánk, hogy a B120 „csak” egy szoftver, egy technikai ügy – csakhogy nem az. Hanem tükör. És kíméletlen.

Mert miközben magamról töltögettem fel adatokat, egyszer csak azon kaptam magam, hogy a gyerekeim arca villan fel. Mi lenne, ha velük történne valami? Ki tudná, mit akarnak? Ki férne hozzá a dolgaikhoz? Ki tudná, hol mi van? És ami ennél is rosszabb: ki mondaná meg helyettük, ha már nem tudnak dönteni?

A felismerés: mikor kell elkezdeni?

Itt jött a pánik. Nem hangos, nem látványos. Inkább az a fajta, amitől az ember becsukja a laptopot, és kimegy a konyhába egy csésze kávé mellett kicsit eltűnődni. Merthogy eddig azt hittem, az életvégi tervezés az idősek dolga. A gyerekeink feladata az élet. Nem pedig a halál.

De ez önáltatás. És ezt nem a pátosz mondatja velem, hanem a  felelősség.

A halandóság nem életkor kérdése. Csak a következmények súlya más és más, ha egy idősebb ember hal meg, vagy egy fiatal. És minél rendezetlenebb valaki élete – digitálisan, jogilag, döntések szintjén –, annál nagyobb terhet hagy maga után. És minél fiatalabb valaki, annál nagyobb az igazságtalanság fájdalma, amit az elvesztése jelent.

A legnehezebb mondat: a gyerekeink is halandók

A felismerés, ami igazán mellbevágott, ez volt: nem az a kérdés, hogy beszéljek-e erről a gyerekeimmel, hanem az, hogy meddig hallgatok még. Mert a hallgatás nem védelem. A hallgatás áthárítás.

Nem azt mondom, hogy holnap leülök velük, és előadást tartok a halálról. Nem vagyok őrült. De azt igen, hogy eljött az idő, amikor kimondható: az életvégi tervezés nem a halálra készülés, hanem az élet rendbetétele. És ezt nem hatvanévesen kell elkezdeni, hanem akkor, amikor már van mit védeni. Kapcsolatokat. Döntési jogokat. Méltóságot.

A B120 ebben nem varázspálca. De eszköz. Olyan, amit nem pánikban, nem tragédia után kell először megnyitni, hanem józanul, előrelátóan. És ha én ezt komolyan veszem magamra nézve, akkor nincs erkölcsi alapom arra, hogy a gyerekeimet „megóvjam” ettől a gondolattól.

Rémülten írom le, de le kell írnom: a gyerekeim halandók. Nem holnap, nem most – de igen. És ha szeretem őket, akkor nem a tagadással védem őket, hanem azzal, hogy megtanítom: a felelősség nem az élet végén kezdődik.

Ez az a mondat, amitől legszívesebben elbújnék. De tanár vagyok. És apa. És most először érzem úgy, hogy ezt a leckét nem halogathatom tovább.

A beszélgetés, amit nem lehet tovább halogatni

És akkor megtörtént az, amitől a legjobban féltem: leültem velük beszélgetni.

Nem ünnepélyesen. Nem vasárnapi ebédnél. Egy hétköznap este volt, pizzásdoboz az asztalon, félbehagyott mondatok a levegőben. Mondtam, hogy van egy kényelmetlen témám. Már ettől összenéztek.

– Ugye nem beteg vagy? – kérdezte a fiam azonnal.

– Nem – mondtam. – Épp ez a baj.

Nevettek. Idegesen. Én nem.

– Inkább arról akarok beszélni – folytattam –, hogy mi lenne, ha veletek történne valami.

Csend. Olyan, amit nem lehet félreérteni.

– Apa, ez morbid – mondta a lányom. – Miért pont most?

– Mert eddig gyáva voltam – válaszoltam. – És mert rájöttem, hogy a hallgatás nem védelem.

A fiam felsóhajtott.

– Nézd, értjük, hogy aggódsz – mondta. – Az a tény, hogy fiatalok vagyunk, nem azt jelenti, hogy nem tudunk vigyázni magunkra. Nem vagyunk már gyerekek. Úgy látszik, ezt egy szülő sem tudja igazán felfogni, ha felnőnek a gyerekei. Szóval ne félts minket, apuci. Élünk és ezt még eléggé sokáig akarjuk csinálni.

– Nem aggódom túl, nem erről vam szó – vágtam közbe. – De nektek is van mit rendbe tenni. Digitálisan, jogilag, emberileg.

– Te most végrendeletről beszélsz? – kérdezte a lányom.

– Nem csak arról – mondtam. – Arról, hogy ki dönt helyettetek, ha nem tudtok. Ki fér hozzá a dolgotokhoz. Aki tudja, hogy mit akartok.

Megint csend.

– Őszintén? – szólalt meg végül a fiam. – Erről még soha nem gondolkodtam. Eszembe se jutott, hogy én is meghalhatok.

– Nekem se – tette hozzá a lányom halkabban. – De attól még nem akarok erről excelt vezetni.

– Én sem akarok – mondtam. – Én rendet akarok. Nem adminisztrációt, hanem világosságot.

– És ez a B120, amit emlegettél… – kezdte a fiam. – Az nem túlzás?

– Lehet – feleltem. – De a káosz biztosan az.

Nem félelemből, hanem felnőttségből

A lányom elgondolkodva nézett rám.

– Szóval te nem temetni akarsz minket – mondta lassan –, hanem megakadályozni, hogy romba dőljön az a kevés, amink van. Jó előre el akarod takarítani a romokat.

– Akkor viszont – tette hozzá – ezt nem félelemből kell csinálni, apa, hanem felnőttségből.

Látják, ilyen okos gyerekeim vannak nekem. Méltán vagyok rájuk büszke. A beszélgetésünk nem oldott meg mindent. Nem lett katarzis. De született egy új mondat köztünk: „mindenről lehet beszélni”.