Jónás tanár úr: Az elfeledett életbiztosítás

Egy elfeledett életbiztosítás kellett hozzá, hogy rájöjjek, mekkora baj lehet abból, ha az ember nem rendezi időben a dolgait. Avagy hogyan mentette meg a B120 LifeTresor a családi békét (még az életemben).

Egy szombat este a fiók mélyén

Szombat este van. Kint vigasztalanul szemerkél az eső, tipikus őszi idő, amikor az embernek még a kutyát sincs kedve levinni, nemhogy nagy dolgokat vigyen véghez. Ilyenkor az íróasztalnál szoktam ülni,  előttem egy torony kijavítatlan történelem dolgozat, és a piros tollammal a jobb érdemjegyekért vívott küzdelemmel fárasztottam volna magamat, miközben a Bartók Rádiót hallgatom. De ma nem javítok. Ma tervezek. Vagyis inkább: rendet teszek. Nem a polcokon, nem is a kamrában, hanem az életemben.

Új szokásom szerint a B120 programmal piszmogok, ami elsőre morbidnak tűnik, mintha a saját végrendeletemet fogalmaznám meg folyamatosan, pedig ez nem is a halálról szól. Hanem a rendről. Arról, hogy ha én, a Családi Logisztikai Központ igazgatója (ahogy a feleségem viccesen hív) kiesik a rendszerből, ne dőljön össze a világ a szeretteim számára.

A múltból előkúszó emlékfoszlány

Szóval ülök a tabletemmel, és ellenőrizgetem az adatokat. Bankszámlaszámok, közüzemi szolgáltatók azonosítói, jelszavak, fontos iratok helye, az autó törzskönyve. Haladok szépen, mint a tananyaggal év vége felé, amikor már sürget az idő. És akkor eszembe vágódik: mintha lenne nekem egy életbiztosításom. Vagyis volt, mert már nem fizetem, már régen lejárt a 15 éves határidő. De teljesen kiment a fejemből. Megtorpanok. Az ujjam megáll a képernyő felett. Biztosítás.

Valami rémlik. Valami nagyon távoli, ködös emlékfoszlány a kilencvenes évek végéről. Mintha… mintha kötöttem volna egy életbiztosítást. Igen, határozottan emlékszem egy fiatal, agilis üzletkötőre, aki kijött hozzánk még a régi panellakásba. Akkor született az első gyerekünk, tele voltunk aggodalommal és felelősségérzettel, és aláírtam valamit. Egy klasszikus, megtakarítással kombinált életbiztosítást. De hol van? És ami még fontosabb: mi van ezzel? Megvan még a pénz?

A fekete lyuk: az íróasztalfiók

Hirtelen elfog a bizonytalanság. A bankszámlakivonataimat csak átfutom (a csoportos beszedések automatikusan mennek, ki nézi azokat tételesen minden hónapban?), a papírjaimat pedig… nos, a papírjaim a híres „Fiókban” laknak. A Fiók a dolgozószobám íróasztalának legalsó, mély rekesze, ami olyan, mint egy fekete lyuk: ami oda bekerül, az megszűnik létezni a jelen számára, és átlép a történelem dimenziójába.

Felállok, és odalépek az íróasztalhoz. Kihúzom a fiókot. A látvány lehangoló. Régi jótállási jegyek már rég kidobott porszívókról, egy köteg csekk 2004-ből, gyerekrajzok, egy törött számológép. Elkezdem túrni. Egy óra telik el. A kezem poros, a derekam sajog, a türelmem pedig, mint a kréta a táblán, lassan elfogy. Nincs meg. Egyszerűen nincs meg.

Ekkor már nem a rendrakás vágya hajt, hanem a dac. Nem létezik, hogy ne találjam meg. De hiába borítom ki az egész fiók tartalmát a szőnyegre, a keresett kötvény – az a bizonyos sárgás papír, amire halványan emlékszem – nincs sehol. Lehet, hogy valamelyik költözésnél elkallódott? Vagy véletlenül kidobtam egy selejtezésnél?

Visszaülök a B120 elé, de még nem írok be semmit. Hétfőn suli után az lesz az első dolgom, hogy bemenjek a biztosítóhoz. Mert most már tudni akarom.

Egy iskolai lyukasóra és a biztosító meglepetése

Hétfőn délelőtt van egy lyukasórám, és eszembe jut, hogy minek várjak délutánig? Beugrom a városba, a biztosító ügyfélszolgálatára. Aminek a nevére csak azért emlékszem, mert az öreg Ford Focusomra is ennél a cégnél szoktam megkötni a kötelezőt.

Sorszámhúzás, várakozás, a szokásos hivatali levegő. Amikor sorra kerülök, az ügyintéző hölgy kedvesen kéri az adataimat. Pötyög a gépén.

– Igen, tanár úr – mosolyog rám –, valóban van egy érvényes életbiztosítása nálunk. 2009-ben kötötték tizenöt évre. A díjrendezés folyamatos volt, minden rendben.

Nagy kő esik le a szívemről. Tehát nem álmodtam, és nem is vagyok teljesen szenilis. A rendszer működik a háttérben, fizettem, tehát van fedezet.

– Remek – sóhajtok fel. – Szeretnék kérni egy másolatot a kötvényről, mert az eredeti sajnos elkeveredett, és most digitalizálom a családi ügyeket.

– Természetesen. Kinyomtatom önnek a főbb adatokat.

Ahogy a nyomtató zümmög, a hölgy még hozzáteszi:

– Érdemes lenne ránézni az adatokra is, hátha változott valami az elmúlt huszonöt évben. Lakcím, kedvezményezett…

Átveszem a papírt. Rutinosan futom át az adatokat, mint amikor a diákok dolgozatában keresem a hibát. Név: stimmel. Születési adatok: stimmel. Szerződés kezdete: 1999. május. Biztosítási összeg: tisztességes, a mai napig ér valamit, sőt, a megtakarítási rész egész szépen gyarapodott.

A hidegzuhany: csak az egyik gyerek szerepel

És akkor a szemem a „Kedvezményezett” sorra téved.

Megfagy bennem a vér.

Kedvezményezett: a nagyobbik fiam, Gergely.

Azonnal bevillan a kép 1999-ből. Gergő fél éves volt, ő volt az első gyerek, a szemünk fénye. A második gyerekünk pedig? Hát ő még gondolatban sem létezett, ő három évvel később született. A feleségemet vélhetően akkoriban „természetesnek” vettem, vagy talán úgy gondoltam, hogy a gyerek a fontos, őt kell bebiztosítani, a feleségem majd boldogul, vagy… őszintén szólva, fogalmam sincs, mi járt a fejemben akkor, huszonévesen. De a tény ott feketéllik a papíron: ha velem ma történne valami, a biztosító kizárólag Gergőnek fizetne.

Látom magam előtt a szituációt. Én már nem vagyok. A család gyászol. A temetés költségei, a kieső jövedelmem okozta sokk… és akkor előkerül (valahonnan, bár a papírt ugye én sem találtam) ez a biztosítás. És kiderül, hogy a pénz jogilag csak Gergőé.

Milyen helyzetet szülne ez? Gergő rendes gyerek, imádja a testvérét és az anyját. De jogilag az övé a pénz. Mi van, ha épp akkor van neki valami anyagi zűrzavara? Mi van, ha a párja beleszól? És a kisebbik gyerek? Hogyan érezné magát, hogy az apja „elfelejtette” őt? Hogy ő nem számít? És a feleségem, pardon, az özvegyem? Aki harminc éve a társam jóban-rosszban… Őt kihagytam?

Ez nemcsak pénz kérdése. Ez üzenet. És a több mint 25 évvel ezelőtti énem cselekedete a jelenlegi családi állapotunkban katasztrofálisan félreérthető és bántó lenne. Arról nem is beszélve, hogy hagyatéki eljárás során ez nem része a hagyatéknak, tehát a közjegyző nem osztja el. Ez közvetlen kifizetés. A gyerek megkapná, a testvére és a feleségem meg csak néznék.

A legfontosabb mondat: „Módosítani szeretném.”

Érzem, ahogy a szégyen pírja elönti az arcomat.

– Módosítani szeretném – mondom rekedtes hangon az ügyintézőnek. – Azonnal.

– Persze, kik legyenek az új kedvezményezettek?

Bediktálom a feleségemet 50%-ban, a két gyereket pedig 25-25%-ban. Aláírom a módosítást. A pecsét rákerül. Most már rendben van. Most már igazságos.

Mi lett volna, ha nincs a B120?

Amikor kilépek az utcára, már nem esik, de a fejemben még mindig vihar dúl. Visszafelé az iskolába végig ezen kattogok. Mi lett volna, ha nincs a B120?

Gondoljuk csak végig logikusan.

1. Én magam is elfelejtettem, hogy ez a biztosítás létezik. Csak halvány sejtésem volt. Ha én nem emlékszem rá, Klári honnan tudna róla? Ő nem volt ott, amikor az ügynökkel tárgyaltam, vagy ha ott is volt, 25 év alatt ezerszer törlődött az emlékezetéből. A gyerekek meg pláne nem tudnak róla.

2. Nem volt meg a dokumentum. Eltűnt a süllyesztőben. Ha én meghalok, ők átnézik a fiókot (szegények, sajnálom őket előre is), találnak régi garancialeveleket, de biztosítási kötvényt nem. Miből gondolnák, hogy keresniük kellene valamit?

3. A csoportos beszedés csapdája: a bankszámlámhoz Klári hozzáfér, de őszintén: ki nézi át a tranzakciólistákat egy gyászidőszakban, tételről tételre, évekre visszamenőleg? Lehet, hogy csak hónapokkal később tűnne fel neki egy „Biztosító” nevű levonás, vagy akkor sem, mert addigra zárolják a számlát vagy megszüntetik.

4. És ha egy csoda folytán meg is találták volna… akkor szembesültek volna azzal, hogy ketten a családból ki vannak hagyva. A biztosító levele csak a ngyfiam nevére jött volna. A testvére ott állt volna értetlenül, fájdalommal a szívében, hogy apa miért csak a bátyját szerette ennyire? Ez a tüske örökre ott maradt volna benne, mérgezve a testvéri viszonyt és az emlékemet is.

És akkor… minden a helyére kerül

Estefelé érek haza, szokás szerint hullafáradtan… Bocs, ezt a poént nem tudtam kihagyni… Tényleg hulla vagyok. A lakás csendes. Leülök a gép elé, és megnyitom a B120 alkalmazást.

Óvatosan, precízen írom be az adatokat.

Biztosító neve. Kötvény száma. Ügyfélszolgálat telefonszáma.

Hol található a fizikai szerződés: (Ide beírom: „Az eredeti elveszett, a hiteles másolat a B120-ba feltöltve, plusz a módosítási nyilatkozat a kék dossziéban a polcon, amit most rendszeresítettem.”)

És a legfontosabb rész. A B120 engedi, hogy fotót csatoljak. Lefotózom az új, módosított kötvényt, amin feketén-fehéren ott áll mindhárom név…

Hátradőlök a székben. Furcsa nyugalom száll meg.

Ez az applikáció ma nem egyszerűen adatokat rögzített. Ma ez a szoftver megakadályozott egy jövőbeli családi krízist. Ha nem kezdem el használni, soha nem jut eszembe ellenőrizni a kötvényt. Soha nem derül ki a hiányosság. Úgy éltem volna le a hátralévő – remélhetőleg még hosszú – éveimet, hogy azt hittem, mindenről gondoskodtam, miközben egy időzített bombán ültem.

A B120 nélkül az adataim, az életem adminisztrációja csak egy szétszórt, kaotikus halmaz lenne, ami a halálom pillanatában megoldhatatlan rejtvényként hullana a családom nyakába. Ők nem nyomozók. Ők gyászoló emberek lesznek, akiknek segítségre van szükségük, nem pedig akadálypályára.

Egy mondat a vacsoraasztalnál

Este, amikor a feleségem hazaér, csak annyit mondok neki vacsora közben:

– Képzeld, édesem, ma rendbe tettem egy régi életbiztosítást.

– Tényleg? Milyen életbiztosítást? – néz rám meglepetten, és rájövök, hogy mennyire igazam volt… Hiszen ő sem emlékezett rá!

Majd így folytatja:

 – De jó. És… minden rendben volt vele?

– Most már igen – mosolyodom el, és megszorítom a kezét. – Most már mindenki benne van, aki számít.

A tudás, ami számít: átadhatóvá tenni, amit tudunk

Nem mondom el neki a részleteket. Minek is? A lényeg az eredmény.

Tanárként sokszor mondom a diákoknak: a tudás nem az, amit bemagolunk, hanem az, amit alkalmazni tudunk. Az életvégi tervezésnél pedig a tudás nem az, amit én tudok a fejemben, hanem az, amit átadhatóvá teszek a szeretteimnek.

És amit át akarok adni, az megvan. Egy biztonságos szerveren. Titkosítva!