Jónás tanár úr: Az Aranycsapat hagyatéka

A hagyaték nemcsak pénz vagy tulajdon, hanem azok a tárgyak és emlékek is, amelyek egy élet történetét őrzik.

Egy vereség a stadionban, egy felismerés a lelátón

Kedden este kimentünk a fiúkkal az MTK–Fradira, mert az MTK-nak drukkolunk, még akkor is, ha az utóbbi időben eléggé rosszul megy a csapatnak. De mindegy, ha rangadó van, ott kell lenni. Ott voltunk – és csalódottan távoztunk, mert sajnos (sajnos!) megérdemelten kapott ki a csapatunk.

Olyan lomhán mozogtak, mintha ebéd utáni szunyókálásból keltették volna őket. Az FTC szervezettebb volt, gyorsabb és határozottabb. Mi pedig – fáj leírni – olykor tanácstalanul tologattuk a labdát.

Az egyik fiam percenként felhördült, én viszont csendesebben viselem az ilyesmit. Láttam már elveszni világbirodalmakat a tananyagban; egy bajnoki mérkőzés elvesztése történelmi léptékkel mérve kezelhető…

Két aláírás, két darab történelem

Aztán mégis, amikor a Fradi először betalált, és a zöld-fehér szektor felmorajlott, hirtelen nem is a stadionban voltam, hanem a dolgozószobámban: eszembe jutott, hogy az íróasztalom egyik fiókjában két megsárgult papírkép lapul. Az egyik Hidegkuti Nándor, a másik Buzánszky Jenő fotója. És mindkettőn ott van az aláírásuk… Két legendás név az Aranycsapatból, amiről minden évben beszélek a diákjaimnak, és mindig elmondom: a futball nemcsak sport, hanem mentalitástörténet, társadalomtörténet, sőt politikatörténet.

Hidegkuti aláírását még egyetemistaként szereztem. Egy rendezvény után mentem oda hozzá. Udvarias volt, visszafogott, szinte tanáros; és akkor még nem sejtettem, hogy egyszer majd ott állok a katedrán, és róla beszélek, és az 1953-as 6:3-at nemcsak eredményként, hanem mentalitástörténeti fordulópontként magyarázom. Amikor a Wembley-ben három gólt lőtt az angoloknak, az egy kis ország önbizalmának demonstrációja volt – bármennyire ki akarták sajátítani a gólokat a kommunisták…

Buzánszky aláírása későbbi szerzemény. Ő az a fajta ember volt, aki mellett az ember kihúzza magát. A jobbhátvéd, aki végigjátszotta azt a korszakot, ami ma már történelem. Amikor tőle kértem az aláírást, már kétgyerekes apa voltam. Nem akarok patetikus lenni, de Buzánszky és Hidegkuti aláírásai nekem a XX. századi magyar történelmet jelentik: a tehetséget, a nekirugaszkodást, a harcot, a kevés győzelmet és a nagy-nagy vereségeket.

A mi hagyatékunk

Ahogy ott ültem február 23-án a lelátón, és néztem, ahogy az MTK próbál visszajönni a meccsbe, rájöttem, hogy a vereség nemcsak sportélmény, az ember ugyanis ilyenkor számot vet. A gyerekeim huszonévesek. Felnőttek. Saját életük van, saját konfliktusaik, saját ambícióik. Én pedig azon kapom magam, hogy egyre többet gondolok arra: mi marad utánam kézzelfoghatóan?

Nem vagyonról beszélek. Egy történelemtanár fizetéséből ritkán épül dinasztikus örökség. De vannak tárgyak, amik túlmutatnak az anyagi értékükön. Két aláírás az Aranycsapatból ilyen. Nem a piaci áruk érdekel – bár bizonyára lenne –, hanem a jelentésük. Az, hogy egy darabka huszadik század fekszik a fiókomban.

Rendet tenni még időben

A második félidőben az MTK-nak nem sikerült fordítani, a Fradi – hogy sportriporteri nyelven fejezzem ki magamat – rutinosan őrizte az előnyét. Három gólt kaptunk… A stadionból kifelé menet nem volt bennem düh, inkább valami csendes elhatározás. Az ember nem tudja, mennyi ideje van még. Ötven felett ez nem tragikus felismerés, inkább realizmus.

Otthon leültem a számítógép elé, és megnyitottam a B120 LifeTresor oldalamat. Régóta használom arra, hogy rendet tegyek a papírok, döntések, szándékok között. Ez a történelemtanár ösztöne bennem: archiválni, rendszerezni, lábjegyzetelni. Ha már a múltat tanítom, legalább a saját jövőmet próbáljam áttekinthetővé tenni.

Beírtam egy új bejegyzést. Nem hosszút, nem patetikusat, hanem tanárosan tárgyszerűt: halálom esetén a Hidegkuti Nándor-aláírást az egyik gyerekem örökli, a Buzánszky Jenő-aláírást a másik. Nem jelöltem meg, melyik melyiké legyen. Szándékosan nem.

Mert bízom bennük. Huszonévesek. Elég idősek ahhoz, hogy tudják: egy ilyen tárgy nem versenydíj, hanem emlék. Remélem, leülnek majd egy kávé mellé, és megbeszélik. Talán felidézik, hogy az apjuk minden szeptemberben az Aranycsapattal kezdi a hidegháború korszakát…

Ami valóban örökség

A végén, mielőtt elmentettem volna a bejegyzést, még hozzáírtam egy mondatot: „Ha nem tudtok megegyezni, dobjatok fel egy érmét, de utána igyatok meg együtt egy sört az egészségemre”.

Az MTK azon az estén kikapott, én azonban nyertem valamit… A felismerést, hogy ami nekem fontos érték, az talán fontos lehet a következő nemzedéknek is. Három gól, két aláírás, két gyerek és egy újabb bejegyzés a B120-ban, ennyi. Ennyi, ahogy az MTK sajátságos karakterű elnöke mondaná. De egy családban éppen elég…