Jónás tanár úr: A párizsi trafikos és a tovatűnt Omega

Az életvégi tervezés sokszor apró, személyes történetekben mutatja meg, miért fontos időben rendet tenni.

Amikor a gondolataink Párizsban járnak

Ülök itthon, előttem egy halom kijavítatlan tizedikes doga a reformkorról, de nem visz rá a lélek, hogy beírjam azokat a jól megérdemelt hármasokat. A gondolataim Párizsban járnak, egy otthonos kis trafikban, ahol cigifüst és kávéillat szállt, és ahol János bácsi – a francia barátainak: Jeanot – állt a pult mögött, és szívta egyik Camelt a másik után.

Jeanot bácsi ugyanis elment. Nyolcvanhat éves volt, és ahogy mondani szokás, „szép kort élt meg”, bár szerintem a szépség relatív, ha az ember az utolsó éveit egy kicsi párizsi lakásban tölti, ahol több a porlepte újságköteg, mint a friss levegő. Jancsi bá’, családunk egyetlen Franciaországba került tagja, nem volt egy bonyolult lélek. 1956-ban ment el, de nem a politika hajtotta, hanem a kalandvágy és a világhírű Párizs csillogó ígérete, amiből a város aztán persze nem váltott be semmit. Évtizedekig vitte a saját dohánytrafikját. Tudják, egy olyan tipikus francia Tabacot, ahol az ember nemcsak cigit vesz, de megissza a reggeli feketéjét, megbeszéli a lottószámokat, és szidja a kormányt.

Egy ígéret egy Omega óráról

Egyszerű ember volt, naiv tisztességgel. Amikor legutóbb, vagy öt éve kint jártam nála, egyszerre csak azt mondta, hogy ha meghalna, legyen az enyém az Omega órája, a híres De Ville sorozatból való darab, amit még az 1970-es években kapott a feleségétől az egyik házassági évfordulójukra. „Jónás, fiam,” mondta azzal a fura, kicsit már kopottas magyar kiejtésével, „te vagy az egyetlen ebben a családban, aki nemcsak eladni akarja a múltat, hanem érti is. Ez a tiéd lesz, ha lehunyom a szemem. Csak hogy tudd, mennyi ideje van még hátra ennek a meghülyült emberiségnek”.

Megöleltük egymást, én meg – balga módon – elhittem, hogy ez így is marad. Mert hát egy úriember állja a szavát, nem igaz?

Aztán jött a telefon múlt hónapban. Jean bácsi csendben elaludt. Mi, a rokonok – unokatestvérek a világ minden tájáról, akiket harminc éve nem láttam – ott voltunk a temetésén. A gyász után jött a prózaibb rész: a hagyaték. És hát dehogy számított senki afféle „mesés” és „nyugati” örökségre. Én például egyedül arra a megígért Omega órára, ami nem nagy érték, használtan már 60-70 ezer forintért vehetnék magamnak – de az nem az lenne, amit Jeannot bácsi viselt.

A hagyaték prózája és a rendetlenség

Precíz ember volt a trafikban, de a saját dolgaiban akkora rendetlenséget hagyott maga után, mint amekkora a Bastille ostromakor lehetett. Végrendelet? Sehol. Feljegyzés a bankbetétekről? Egy kockás füzet hátuljába firkált számok, amikről senki nem tudta, PIN-kódok vagy még az 1984-es Tour de France befutói.

És az Omega? Nos, az Omega felszívódott.

Ami nincs leírva, az nem létezik

Mivel nem volt írásos nyoma annak, hogy nekem szánta, és a lakását a távoli unokatestvérek hada lepte el először, az órának lába kelt. Talán ott van valahol egy doboz mélyén, amit épp most adnak el egy bolhapiacon tíz euróért, mert senki nem tudja, mit ér nekem. Én meg ott álltam, 54 évesen, történelemtanár létemre elfelejtve az alapigazságot: ami nincs lejegyezve, az nem létezik.

Hazafele a vonaton sokat gondolkodtam ezen. Mi, magyarok, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a „majd megbeszéljük” és a „tudod te azt jól” elegendő biztosíték. De a valóság az, hogy az életünk egy hatalmas, láthatatlan pókháló a tárgyainkkal, a biztosításainkkal, a digitális előfizetéseinkkel, és igen, az olyan apró dolgokkal, mint egy olcsó Omega, de aminek az érzelmi értéke óriási. És ha mi kiesünk ennek a „pókhálónak” a közepéből, a háló elszakad, és a többiek csak kapkodnak a cafatok után.

Jean bácsi nem volt egy technikai zseni, de ha csak egyszer vette volna a fáradságot, és feltölti a dolgait egy olyan helyre, mint a B120, most nem a csalódottság beszélne belőlem. Gondoljanak bele: egy egyszerű digitális lista.

1. Omega óra – Jónásnak (mert ő értékeli).

2. Banki adatok – itt és itt.

3. A Tabac papírjai – egy kék mappában.

Egy digitális lista, ami mindent megváltoztatott volna

Ilyen egyszerű lenne. Nem kell hozzá ügyvéd, nem kell hozzá pecsétes papír minden aprósághoz, csak egy felület, amihez hozzáférést adunk annak, akiben bízunk. Egy digitális időkapszula, ami megspórolja a túlélőknek a nyomozást és a méltatlan vitákat.

Sokszor mondom a diákjaimnak: a történelem nem a nagy csatákról szól, hanem az emberi sorsokról, amik nyomot hagytak. De mi van azokkal, akik nem hagynak nyomot? Akik után csak a kérdőjelek maradnak?

Én most itt ülök, nézem a csuklómat, amin nincs ott az a De Luxe, és dühös vagyok. Nem az óra értéke, hanem a mulasztás miatt. Jean bácsi szeretett engem, de a lustasága (vagy a digitális világtól való félelme) miatt elszalasztotta az utolsó esélyt, hogy tényleg adjon valamit.

Biztonság, amit még időben meg lehet adni

Ne legyenek olyanok, mint a nagybátyám. Ne hagyják a szeretteiket sötétben tapogatózni. Legyen szó egy óráról, egy jelszóról vagy a nagymama titkos receptjéről – írják fel, rendszerezzék. Használják a B120-at, mert biztonságot ad, ne hagyják, hogy a múltjuk a feledés homályába (vagy rosszabb esetben a zálogházba) vesszen. Igen, a cég nevében a nagy B betű jelentheti azt is: Biztonság.

Szóval én ma este biztosan nem dogákat javítok. Hanem átnézem a B120-ban a saját listámat. Mert még egyszer mondom: biztonságot ad. És mert az idő telik, még akkor is, ha nálam nem az a bizonyos Omega méri…